Megosztás Megosztás a Facebook-on

Sóházak

Szolnok egykor fontos sólerakó és elosztóhely volt. A sószállítás az egyik legtökéletesebben megszervezett ellátási rendszer volt a 18. században Magyarországon. A Királyi Kamara igyekezett a sót mindenhová eljuttatni. Az ország egész területén sóraktárakat szerveztek lehetőleg a közlekedési utak mellett, ezeknek a feladata a vármegyék sószükségletének fedezése volt. A sóeladás a lerakóhelyeken történt. Máramarosból és Erdélyből különböző útvonalakon keresztül látták el a sóraktárakat, amelyek szárazföldi és vízi utak voltak. A kitermelt sót részben vízi utakon, részben tengelyen szállították. A bányászásnál is ennek megfelelően alakították a tömböket. A kocsisó nagyobb méretű és 9,52 kg súlyú volt. A hajósó kisebb volt és 3,06 vagy 5,56 kg-ot jelentett. A szárazföldi utak évszázadokon keresztül kiépült utak nyomvonalát követték, földrajzilag a legkedvezőbb helyeken haladva. Ezek a sóútvonalak később a postautak irányát is meghatározták, majd a 19-20. században a legfontosabb főközlekedési utak lettek. Erdélyben és a Máramarosi havasokban kibányászott sót a Tiszán fából ácsolt tutajokkal juttatták le Szolnokra. Itt a sót aTisza partján épített sóraktárakba, sópajtákba szállították, a tutajokat szétszerelték, a fát pedig feldolgozták épületanyagnak. A mai Sóház úton volt a Sóvámház. Innen szekerekre rakva az akkori legideálisabb úton, a Sóúton Pestre és a felső-dunai vidékekre. A sókereskedelem fénykorában évi 500?600 ezer mázsa sót. A sószállítás hagyományos formáit a vasút megjelenése alakította át teljesen. Az ország másodikként megépült gőzüzemű vasútvonalaként nyitották meg a pest-szolnoki vonalat, melynek szolnoki végpontját a vasútállomást (indóház), éppen a Tiszaparton, a kikötő szomszédságában építették fel.

Felkeresését 20 ponttal jutalmazzuk, XVIII. századba repülhetünk vissza az időben.


 

Közeli helyek